Világképem

Darwin örökösének érzem magam abban az értelemben, hogy a biológiai evolúció az emberben szerintem nem ér véget. Az ember lelkében folytatódik, és a Nagyobbal való kapcsolódás felé tart. Ezt értem azon, hogy részes élet.

Térképészként nézek az emberre: az egyéni fejlődés, a közösségi kapcsolatok és a nálunk nagyobbal való kapcsolat szerintem nem különálló témák, hanem ugyanannak az emberi útnak különböző megnyilvánulásai.

Tapasztalatom szerint az emberi út három nagy szakaszon vezet keresztül.

Először felépítjük magunkat.
Aztán felismerjük, hogy mire vagyunk valók.
Végül elfoglaljuk a Helyünket a Nagyobban, tehát a teremtésben.

Ezt az ívet nevezem Három Hegynek. A három hegynek szerintem hat korszaka és ezeken belül tizenkét állapota van.

A Három Hegy

1. Felépítjük magunkat

Az első hegyen megtanulunk működni a világban.

Akarni, teljesíteni, küzdeni, felelősséget vállalni, sikert elérni, megállni a saját lábunkon.

Felépül az ÉN.

Erre szükség van. Ami nem épült fel, azt később meghaladni sem lehet.

A határ akkor mutatkozik meg, amikor az addig működő válaszok már nem rendezik el az életünket. Lehetünk kívülről sikeresek, miközben belül valami már nem működik.

Az ember ilyenkor válságba jut, és ez nem hiba. Hanem az evolúció eszköze. A válság mindig annak a jele szerintem, hogy az a működés, amely idáig elhozott, tovább már nem visz – sőt ezen is túl: hogy készen állok az újra.

2. Megtapasztaljuk magunkat

A második hegyen saját magunkból kezdünk kiindulni.

Nemcsak azt kérdezzük, mit várnak tőlünk, hanem azt is:

Én mit akarok?

Keressük a saját igazságunkat, követjük a vágyainkat, szabadabban választunk, és valóban megtapasztaljuk, milyen önmagunkból kiindulva élni.

Ennek van valódi öröme és felszabadító ereje.
De tapasztalva tudjuk meg, hogy határa is van.

A második hegy tehát nem tévedés, hanem szükséges állomás. Meg kell tapasztalnunk, milyen önmagunkból kiindulva élni – csak az tudja később meghaladni, aki ezt saját bőrén tapasztalta. "Aki dudás akar lenni..."

A második hegy tanítása, hogy önmagunk megértése, vágyaink teljesítése vagy saját boldogságunk keresése sem ad végső választ arra, hogy mire való az életünk.

A második hegy az önközpontúság hegye, ami először megoldásnak tűnik, aztán tékozlásnak bizonyul. Magányba vezet.

Szenvedés által születik meg a sejtés: nem én vagyok a világ közepe. Majd a felismerés:

Van Nagyobb.

Tehát nemcsak az a kérdés mit akarok az élettől, hanem az is:

Mire vagyok való?

Tapasztalva tudjuk meg, hogy: a teremtésben való hasznos részvételre.

Ez még nem a konkrét személyes feladat megtalálása. Először az irány válik világossá. Ez a fordulat a második és a harmadik hegy határa.

3. Elfoglaljuk a Helyünket

A harmadik hegyen a Nagyobbal való kapcsolat és a részvétel már megélt valósággá válik – miközben ez sem megérkezés még. Folyamatosan tanulunk: először az irány válik világossá, miközben a részvétel még szakaszos; aztán a hitből vállalt cselekvés és a szolgálat stabillá válik, végül az önátadás lesz a téma.

A kérdés egyre kevésbé az, hogy mit akarok kapni az élettől, és egyre inkább:

Hol van rám szükség?

Mi az én dolgom?

Hogyan lehetek hasznos?

Itt találjuk meg saját funkciónkat, feladatunkat, társainkat – tehát a Helyünket, tehát az Ügyünket, a Társunkat és a Közösségeinket.

A helyünket nem intellektuális erőfeszítés által találjuk meg. A valósággal való kapcsolatban, tapasztalva fedezzük fel: abból, hogy milyen képességeink vannak, mire van szükség tőlünk, mihez van kedvünk, mi okoz örömet, hogyan kapcsolódik mindez mások életéhez, közösségeink és a világ sorsához.

Nem mindent kell megtennem, ami jó.

Azt kell megtalálnom, ami az én dolgom.

A „Ki vagyok?” kérdés végső válasza szerintem nem egy szó, hanem egy tett:

Az vagyok, amit csinálni dolgom.

A teljes emberi ív így nem az egyén felszámolása, hanem az egyén helyre kerülése.

A részesség nem a szabadság ellentéte, hanem annak beteljesedése.

A válság igazságot mutat

Az út lényege szerintem az igazsággal való viszony, a haladás feltétele az őszinteség. Nem az a döntő, hogy milyen embernek szeretnénk látszani, hanem hogy mi igaz most: mit érzünk, mire vágyunk, mitől félünk, mit teszünk, és ennek mi a következménye. A saját önzésünket, hibáinkat, bűneinket és sötétebb oldalunkat sem kerülhetjük meg. A hibátlanság látszata nem visz közelebb az igazsághoz.

A bukás ezért nem egyszerűen az út kisiklása, hanem bizonyos értelemben kegyelem és ajándék. Mert gyakran a szenvedés teszi lehetetlenné, hogy ugyanabban a tévedésben éljünk tovább. Kezdetben főként a saját fájdalmunk késztet változásra; később már az is, hogy az Ügy szenved, vagy azoknak nem jó, akiket szolgálni szeretnénk. A tapasztalatot nem lehet puszta tanítással kiváltani: meg kell élnünk és fel kell dolgoznunk, hogy a korábbi válaszunk miért nem elég.

A haladás központi fogalma számomra az időszerűség. Ugyanaz a tanács az egyik helyen igaz és felszabadító, a másikon már visszatart. Az első hegyen az akarat, a teljesítmény és az önállóság felépít; később ugyanezekhez való ragaszkodás börtönné válhat. A második hegyen önmagunk választása szükséges; a harmadikon már az a kérdés, hogyan tudjuk mindezt egy nálunk nagyobb egész szolgálatába állítani. Nem általában kell „jól” élni: azt kell felismerni, mi igaz és időszerű most.

Az egót nem megsemmisíteni kell, hanem nemesíteni. Szükségünk van önállóságra, akaratra és cselekvőképességre, de ezek nem maradhatnak önmaguk körül forgó végső célok.

A Ráció Halálának nevezem a második és a harmadik hegy határán azt a fordulatot, amikor felismerjük saját értelmünk végső irányító szerepének határát. Nem az eszünket kell elveszíteni, hanem azt az igényt, hogy csak akkor lépünk, ha előre mindent értünk és ellenőrzünk.

A hit itt kapcsolat, tehát bizalom alapú cselekvés által válik valóságossá: vállalom a felismert következő lépést anélkül, hogy az egész utat biztosíthatnám. Nem „racionális”, amit csinálok, de muszáj.

Van Nagyobb, és van Hely

Meggyőződésem, hogy „a világban rend van”, sőt a teremtés – és a szabad akarat – lényege épp ez a rend, a Rendhez igazodás, rendeződés.

A szellemi-lelki evolúció legfontosabb lépése annak elfogadása, hogy van nagyobb. Részei vagyunk valaminek, ami megelőz, meghalad és összekapcsol bennünket.

Ezt a nagyobbat, amelynek részei vagyunk, és részesei lehetünk: Nagyobbnak nevezem. Magamban Istennek, olykor Atyának hívom.

A Nagyobb éppen attól nagyobb, hogy nem fér el bennem. Nem tudom teljesen megérteni. Tehát nem értelmes törekvés megfejteni próbálni. Amiből az is következik, hogy – és ez megrázó –: nem tudok „helyes döntéseket hozni”.

Ez nem azt jelenti, hogy a döntés értelmetlen. A mérce változik: nem a saját értelmem szerint biztosan „helyes” döntést keresem, hanem azt, ami most időszerű, és ezért helyes.

A Nagyobbat tehát nem megismerni tudom, hanem kapcsolatba kerülhetek vele.

Az által, hogy figyelek.
Igazodom.

Tapasztalhatom, mi történik, amikor egy felismert irányba lépek.

Számomra ezért nem a „vallás” vagy a „hit” az érdekes, tehát nem az, hogy milyen kijelentést teszünk a Nagyobbról. Hanem az, hogy milyen vele a kapcsolatunk.

Tapasztalatom, hogy a Nagyobbal való kapcsolatunk nem hiten múlik, hanem azon, hogy milyen példát követünk, kire nézünk. Számomra Jézus a példa. A helyes élet példája. Hogy hogyan érdemes élni, szerintem ő mutatta meg a legteljesebben. Ezért ajtó ő egy új és jobb, a Nagyobbal összhangban álló életre – az Atyával való egység ezért rajta keresztül meghívás. Mindannyiunk számára.

Tökéletesedés

A teremtés lényege számomra a tökéletesedés. Az anyagot Istenhez emelni.

Nem hibátlanságot értek ezen. Nem azt, hogy külön-külön tökéletes emberekké váljunk. Hanem azt, hogy folyamatosan alakulunk-fejlődünk, és közben hozzájárulunk ahhoz, hogy általunk valami jobbá, teljesebbé váljon a világban. Mi emberek nem egymástól független szigetek vagyunk, hanem egy kibontakozó egység részesei.

A hiányaink is összekötnek bennünket, mert mások ezekhez tudnak hozzátenni, és az erősségeink is mások által hasznosítva értékesek csak. Egy nagyobb kirakós darabjai vagyunk, magunkban hiányosak és tökéletlenek, és együtt mégis kielégítően teljesek.

Tapasztalatom, hogy kirakódarab-mivoltunk felismerése és bátor felvállalása a lényeg. Amiből új élet és soha addig nem látott minőségű kapcsolódások születnek, nemcsak másokkal, de a Nagyobbal is.

A második hegyen az ember azt hiszi, hogy a feladat magunkat megszerelni. Aztán a harmadik hegyen kiderül, hogy mégsem. Hanem a feladat a tökéletlenségünket elfogadni és vállalni. Amitől paradox módon egyre jobbak is leszünk. Míg végül a harmadik hegy működésén is túllép az ember.

Hasznosság és boldogság

A boldog élet titkát a haladásban látom, célról-célra, lépésről lépésre, amiben épp hiszünk, míg végül a hasznossághoz jutunk el.

Hasznosság lényege, hogy a talentumainkat helyesen kamatoztatjuk: azt adjuk, amit időszerű, úgy, ahogy helyes, azoknak, akiknek valóban a mi dolgunk adni.

A "harmadik hegyes" élet alapja szerintem, hogy az erőfeszítésünk iránya harmonikus legyen a Nagyobb irányával, és a mértéke helyes legyen.

Hogy erről valaki Isten akarataként, a Taóval való összhangként, a Buddha-természet kibontakozásaként, az árnyék integrációja által elérhető szintézisként, a jézusi példa követéseként vagy másként beszél: számomra mindegy.

A lényeg a cselekvés oka és módja.

A férfi és a nő egység

Férfi és nő szerepét nem egyformaságnak vagy felcserélhetőségnek látom. A különbségüknek jelentősége van. Röviden úgy fogalmazom: a férfinél az irány, a nőnél az erő. Az érett férfi a rajta túlmutató Ügyhöz igazodik, és annak szolgálatában találja meg a helyét. A nő ereje pedig olyan kapcsolatban tud kibontakozni, amelyben önként adhatja magát valami számára is értékeshez. Mind követésben vagyunk.

A nő eleinte azt élheti meg, hogy a férfi lelkesíti, szükség van rá, és öröm adnia. A mélyebb felismerés az, hogy nem csupán a férfi személyébe fektet, hanem rajta keresztül a képviselt Ügybe is. A férfi hite és iránya – tehát helyes kapcsolata – előhívja a nő erejét, a nő ereje pedig lehetővé teszi azt, amire a férfi egyedül nem lenne képes. Ebben a kiegészülésben születik meg a kitársi kapcsolat.

Ennek feltétele, hogy az Ügy valódi legyen. Egy férfi pénz-, státusz-, szex- vagy hatalomvágya attól még nem válik küldetéssé, hogy annak nevezi. Ha a nőt kizárólag saját céljaira használja, az kihasználás. A közös szolgálatban viszont mindkettejük hozzájárulása hasznosul, és a kapcsolat nem kényszerből, hanem szabad választásból és bizalomból él.

A család sem önmagába záródó végállomás. Olyan egység, amelyben megtartjuk egymást, és amelyből részt veszünk a nagyobb életében. A szeretet egyszerre jelenti a másik tökéletlenségének elfogadását és a fejlődésének támogatását. A nagyobb Ügy szolgálata nem teszi fölöslegessé az odafigyelést: a legközelebbi kapcsolatainkban is látszania kell annak, amit vallunk.

Közösség, bizalom és vezetés

Az ember nem elszigetelt lény. Szükségünk van egymásra, és ez nem megszüntetendő gyengeség. A kérdés az, hogy félelemből és érdekből kapaszkodunk-e egymásba, vagy szabadon, kölcsönös bizalommal vállalunk részt valamiben. A jó közösségben nemcsak kapok, hanem számítanak is rám: van, akire támaszkodhatok, és van, aki rám támaszkodhat. Önmagunkat nem látjuk tisztán. Szükséges aki szeretettel tükröz: észreveszi és mondja, amit mi nem.

A közösséget nem pusztán az tartja össze, hogy ugyanazt gondoljuk, ugyanazt fogyasztjuk vagy ugyanazt az ellenséget utasítjuk el, hanem a személyes ismeretség, a vállalt felelősség és a közös munka. Olyan helyekre van szükség, ahol a vállalásainknak valódi súlya van. És ezen is túl: olyan helyekre van szükség, ahol nem kell késznek és hibátlannak mutatkoznunk ahhoz, hogy elfogadjanak, hanem épp a tökéletlenségünk vállalása teremti meg a lehetőséget, hogy támasszuk egymást.

A vezetés értelmét is ebben látom. A vezető nem azért fontos, hogy mindenki tőle függjön, hanem azért, hogy mások képességei és felelőssége is kibontakozhasson. A jó vezetéshez hozzáértés és emberség egyaránt kell. Az érett vezető nemcsak cselekedni tud, hanem teret is ad, az Ügyet a saját nélkülözhetetlenségénél fontosabbnak tartja – nem felülről utasít, hanem alulról támaszt: lábakat mos.

Közélet, Európa és a Világ

A közéleti viták mögött eltérő világképeket látok, a három hegy szerint. Van, aki elsősorban a rendet, a biztonságot és az örökölt mintákat védi; más a szabadságot, az önállóságot és a saját élet megválasztásának jogát. Mindkettő fontos emberi szükségletet fejez ki, de egyik sem ad önmagában teljes választ.

Ezért nem hiszek abban, hogy a megoldás egyszerűen visszatérni egy korábbi rendhez. Az önállósodást, a kételyt és a szabadság megtapasztalását nem lehet meg nem történtté tenni, és nem is kell. Ugyanakkor az sem elég, hogy mindenki kizárólag magából indul ki, és a saját igazát vagy boldogságát akarja érvényesíteni. A továbblépés olyan közösség, amelyben a megszerzett szabadságot már egy nagyobb közös cél szolgálatába tudjuk állítani.

A Nemzeti Közép számomra nem félút két párt között, és nem a vélemények átlaga. A táborokon túli együttműködés lehetősége. A nemzet fontosabb a saját politikai oldalunk győzelménél, és a hűség nem azonos a kritikátlan engedelmességgel. A politikának olyan feltételeket kell teremtenie, amelyekben emberek és közösségek felelősen tudnak élni és fejlődni; magát a belső érést nem tudja helyettük elvégezni.

Ezt a rendet fejezi ki számomra az Isten–haza–család. Nem három egymás mellé helyezett jelszó, hanem egymásba ágyazódó részvétel. A család közösségekben él, a közösségek a nemzet részei, a nemzet pedig maga is egy nagyobb emberi és teremtett egészbe tartozik. A haza a közös szolgálat tere: az a közösség, amelyben a saját adottságainkkal együtt tudunk valami értékeset hozzátenni a világhoz.

Részes Magyarországnak azt a nemzetet nevezem, amely nemcsak azt kérdezi, hogyan maradhat meg, mit őrizhet meg magának vagy kit győzhet le, hanem azt is: mire vagyunk valók, és mivel szolgálhatjuk a nálunk nagyobb egészet? A magyar sajátosság nem eltörlendő akadály, hanem lehetséges hozzájárulás. A nemzet önállóságának és erejének ebben látom az értelmét.

A Részes Magyarország önmagában nem áll meg. Magyarország része Európának, Európa pedig a világnak. Részes Európán olyan Európát értek, amelyben a nemzeteknek nem kell feloldódniuk ahhoz, hogy egy nagyobb egész hasznos részesei legyenek, hozzátéve azt, ami a mi együttes dolgunk. Európaként.

Helyén, tehát családban, hazában, Isten művében álló egyén így egyetlen nagy egység részese szerintem. Isten országa egy fraktál. Ugyanaz a minta ismétlődik az egyénben, a családban, a közösségben, a nemzetben és a teremtésben: a rész úgy lehet csak boldog, ha helyesen működik, miután elfoglalja a helyét az egészben.

Az én dolgom

Nemcsak megérteni és elmondani szeretném ezt az utat. Járhatóbbá akarom tenni.

A Három Hegy térképet ad ahhoz, hogy az ember megértse, hol jár és mi lehet a következő időszerű lépése. A Humania olyan emberi közeget és bizalmi kapcsolatokat segít teremteni, amelyekben nem kell egyedül haladnunk. A hamarosan induló Sherpa App pedig abban segít majd, hogy a felismerésből konkrét cselekvés legyen.

A technológia számomra eszköz, nem cél.

A cél az, hogy több ember megtalálja a Helyét, tudja és csinálja, ami a dolga, és egymással együtt tudjunk részt venni valamiben, ami mindannyiunknál nagyobb.

Magamban ezt Isten országa építésének nevezem.

A próbája pedig végül mindig a gyümölcs. Több igazság születik-e a munkánk által? Több szeretet? Több felelősség? Jobban működő emberi kapcsolatok? Nagyobb hasznosság? Közelebb kerülünk-e ahhoz, hogy a magunk helyén a magunk dolgát végezzük?

A tékozló fiú útján jár szerintem a modern emberiség.

Minták szerint kezdett élet börtönéből kitörve magunkat választjuk, és a tékozlás pokoljárása után találjuk magunkat az égő csipkebokorral szemben. Így ismerjük fel a Nagyobbat, és a szükséges vezeklés után elfoglaljuk a helyünket Benne. Ami nem eltűnés és nem is feloldódás, hanem részessé válás: önmagunkként, a magunk dolgát végezve, saját színeinket hozzátéve, egymáshoz szeretetben kapcsolódva.

Legyünk együtt szentek!

Megtisztelő, hogy elolvastad.

Jó munkát!
Joós István